Milyen az élet pap nélkül?

A hétvégén a családunktól messzebb élő rokonokat látogattuk meg a Délvidék egy kisebb, ám annál jobban szituált falujában. Amit ott hallottunk, azt biztosan nem felejtjük el egy darabig.
Ebéd után – vasárnap lévén – az asztal mellett szóba került a szentmise és minden ezzel kapcsolatos téma. Mindig jó hallani, hogyan élik meg az emberek a hitüket más tájakon, milyen lehetőségük van rá, vannak-e közösségek és egyébként is, a vidéki papság életformája annyira eltérő attól, mint amit a fővárosban megszokhat az ember, hogy szívesen hallgattunk történeteket a helybéli eseményekről. Ami viszont ez után következett, azt nem köszöntük meg.
A kis faluban egy ideje már nincs minden héten mise, a paphiány miatt a püspökség nem tudja kisakkozni, hogy az egyébként is csak pár száz fős falu pár tíz fős közössége számára minden hétre ki tudjon rendelni egy papot a szentmiseáldozat bemutatására. Évekkel korábban még az is rontott a helybéliek helyzetén, hogy a kinevezett plébánosok egész sora értékelhetetlen módon és minőségben végezte el papi teendőit.
Meséltek egy atya igénytelenségéről, a személyi higiéniájának teljes hiányáról, ami továbbgyűrűzve később a megpimpósodott miseborban is testet öltött,
és számtalan olyan esetről, mikor már a helyzet orvoslására nem volt más megoldás, minthogy a püspöktől személyesen kérjenek intézkedést falujuk érdekében.
A szóban forgó település bár nem nagy, de azért szép számban élnek arrafelé tehetősebb emberek, akiknek a szempontjából nem égető kérdés, hogy van-e a faluban megfelelő papi szolgálat vagy nincs, hiszen autóval a közeli nagyváros percek alatt elérhető, mint ahogy egy nagyvárosi lakosnak sem okoz gondot a vasárnapi misék egész hosszú listájából kiválasztani egyet. Az idősekre gondolva viszont – akiknek legtöbbször az minden vágyuk, mikor már nincs senkijük, hogy ott legyenek a templomban; akik olyannyira hálásak tudnak lenni a legegyszerűbb lelki programokért is – sokszor kétségbeejtőnek tűnik a helyzet.
Érdemes megjegyezni a száraz statisztika intő jeleit is, melyek világosan rávilágítanak arra a romló tendenciára, amelyről egy – a magam nevében is beszélve – a fővárosban, lelki élet szempontjából elkényelmesedett és a végletekig kiszolgált keresztény ember nagyon könnyen el tud felejtkezni.
A világban élő összes katolikust nézve 1980 és 2012 között az egy papra eső hívek száma majdnem megduplázódott: 1895-ről 3126-ra emelkedett.
Az Annuarium Statisticum Ecclesiae adatai szerint 2015-ben Magyarországon csupán 2110 pap szolgált. Átlagéletkoruk 60 év feletti. Ezzel szemben a 38 milliós Lengyelországban a papság összlétszáma 25 000. Ez arányait tekintve hozzávetőleg háromszor nagyobb szám.
Országunk némely plébániáján megtartják azt a jó szokást, hogy – az Eucharisztikus Kongresszusért való imádságon túl – a szentmise végén imádkoznak a papi és szerzetesi hivatásokért. Az ima szövegében külön kiemelésre kerül, hogy “Jézusunk, adj nekünk a te szíved szerinti papi és szerzetesi hivatásokat!”
Imádkozzunk ma a pap testvérekért, hogy valóban a mennyországi élet példájával elöl járva mutathassák az utat az Isten országa felé!
Jézusunk, lelkek örök pásztora, tekints irgalmas szemmel szeretett nyájadra!
Urunk, mint árvák sírunk előtted!
Kérünk téged, a Boldogságos Szűzanya a Magyarok Nagyasszonya közbenjárására,
adj nekünk papi és szerzetesi hivatásokat!
Jézusunk adj nekünk a te szíved szerinti papi és szerzetesi hivatásokat!
Varga Gergő Zoltán
Kép forrása: Talita
A paphiány egyik oka a hívő hiány.
Látható, hogy alig születik gyermek a családokban.
Nálunk az is szomorú tény, hogy 15-20 között van olyan már 30 felé vagy felett járó fiatal, akinek esze ágában sincs megházasodni. Legalábbis nem látható a szándéka.
A vasárnapi misén túl alig jö9nnek el plébániai programra.
Nincs buzgó laikus keresztény aki legalább IGELITURGIÁT felvállaljon önként, Isten dicsőségére és Lelki Testvérei javára? Hisz az Úr szőlőjében munkálkodni többet ér minden e világi tevékenységnél, mert ezek mulandóak, ideig-valók, de amazoknak örök értékük van!