Blog

Kellenek-e ma is templomosok?

Bár mint bárányokat küldött minket a farkasok közé Krisztus, ezzel nem a bamba nyájszelleműségre buzdított, hiszen ott van rögtön a következő mondatban, hogy legyetek okosak, mint a kígyók. De hogyan lehet okos ma egy józan keresztény ember, amikor szembesül mindazzal a pusztítással, amit a világban a hite ellen végeznek?

A napokban szembesültem egy beszélgetés során a ténnyel, hogy bizony még ma is élnek olyan harcos lelkületű keresztények, akik templomos rendekbe szerveződve tevékenykednek. Hirtelen nem tudtam hova tenni a dolgot, ez az írás pedig részben azért is született, hogy segítsen tiszta vizet önteni a pohárba: lehet-e – egyáltalán, de főleg ma – létjogosultsága keresztények számára egy alapvetően valami ellen berendezkedett szervezetnek? Azt, hogy “valami ellen”, most egy sokkal radikálisabb értelemben értem, nyilván az S4C is folyamatosan küzd a keresztény értékekkel szemben álló groteszk világi anomáliákkal, mint az abortusz, vagy legyen az egy istenkáromló képregény.

A templomosok fő mozgatórugója a kezdetben a Szentföld iszlám uralom alól való visszaszerzésére irányuló próbálkozások voltak. Azon túl, hogy ellátták az alapvetően katonai rendeltetésű feladataikat, életvitelük nagyban hasonlított a szerzetesi életre. Ha nem volt más feladat, a közös reggelit követően a nap jó részét imádságban, zsolozsmázással töltötték, majd a szintén együtt elköltött vacsora után közös hálórészbe vonultak vissza.

Keresztényként – meglátásom szerint – kétféleképpen lehet közeledni a kérdéskörhöz.

  • A kereszténység elismeri az élet, az értékek, a ránk bízottak védelmére irányuló, bizonyos esetekben fegyverragadással járó helyzeteket, ezért is nem tekintjük ördögtől valónak egy ország honvédelmi hadseregét sem. Világos, hogy egy ideális világban egyáltalán nem is lenne létjogosultsága a katonai szervezeteknek, de az is világos, hogy nem élünk tökéletes világban. 
  • Rátekinthetünk viszont azon szentjeinkre, akik jámborságban, szelídségben és szeretetben példával járnak előttünk és az Úristenben való békés jelenlétükkel változtatták meg a történelmet. Elég, ha Szent Ferencre, vagy Szent II. János Pálra és a Szovjetunió összeomlására gondolunk. Sőt, a hegyi beszédben Krisztus külön kitér a békességszerzőkre és a szelídekre.

Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a szent helyszíneinkre rátelepedő világi romlottság ellen szent indulatában Jézus is ostort ragadott. 

Mindezzel együtt, egy ilyen gondolkodás mentén érthetővé válik-e a lépés, hogy abban a korban, amikor a keresztény Európa már jelentős stabilitással és erővel rendelkezett, felkeltek a keresztények, hogy a Szentföldet visszaszerezzék az iszlám uralom alól?

Nyilván nem mondhatjuk azt a mai ismereteink tudatában, hogy bele sem kellett volna fogni az egészbe, hiszen rengeteg ember meghalt, és a végén még vissza sem sikerült szerezni Jeruzsálemet.

I. Omár kalifa 638-ban foglalta el Jeruzsálem városát, ami a keresztények számára érthetően egy nagy érvágás volt, az “értékvédelem” első lépéseit azonban csak majd’ 500 évvel később, 1096-ban tették meg az I. keresztes hadjárat címén. (Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy megközelítőleg 996-ig engedélyezték a keresztények számára a Szent Sír látogatását, és adó ellenében szabadon gyakorolhatták a vallásukat az iszlám területeken. Utána viszont üldözni kezdték a keresztényeket is, zsidókat is, a hadjárat viszont még mindig 100 évet váratott magára.)

Ha a keresztes hadjáratok validitásának kérdéskörét el is tudjuk engedni, érdemes a mai helyzetről is elgondolkodni.

Millió forrásból értesülhet az ember, hogy a kereszténység ma a legüldözöttebb vallás, megközelítőleg 240 millió (becslések szerint a valaha volt Római Birodalom népességének ötszöröse) keresztényt üldöznek világszerte, kulturálisan, fizikailag, valamilyen formában.

A pápa és a békeszervezetek (bár ezek sokszor nem kifejezetten csak a keresztényekre koncentrálnak) próbálkozásain túl alapvetően megfigyelhető az ügy iránt érzett egyfajta közöny a világban. Ez származhat abból is, hogy Európában, a második világháború embere gyerekeinek és unokáinak esze ágában sincs bármilyen fegyverhez hozzányúlni, de származhat abból is – és szerintem ez inkább igaz -, hogy

a rövid távú gondolkodás divatja olyan mértékben öli ki az emberekből az előrelátás/együttérzés képességét, hogy a nyugati ember végtelen kényelmében, és egyelőre monopol helyzetében képtelen belátni, hogy az “ő problémája nem az én problémám” hozzáállás mennyi és milyen súlyos veszélyt tartogat.

Főleg egy ennyire erősen globalizálódó környezetben, amikor már nincs olyan, hogy a világ másik fele, maximum olyan, hogy 12 vagy csak 3 órás repülőút.

A világban élő keresztények Nigériában, a Közel-Keleten ezerszámra vállalják a mártírhalált. Lassan eljutunk oda, hogy teljesen kiirtják a keresztényeket azokról a helyekről, ahol az egyházunk az első lépéseit megtette. Az ottani testvéreknek semmilyen eszközük nem volt arra, hogy a sötétség ilyen agresszív terjedésével fel tudták volna venni a harcot.

Krisztus nem szólított fel senkit sem arra, hogy “a hitetek védelmében ragadjatok fegyvert, és ha kell, öljetek”. Szeretnék a végletekig hinni a béke eszközeiben.  Szeretném, ha a népeink még azelőtt fölocsúdnának és ráeszmélnének az iszlám mai térhódításának veszélyeire, mielőtt megszűnnek a békés eszközök és olyan társadalmi katasztrófahelyzet áll elő, amikor már csak a kisebbik rosszat tudjuk választani…

Varga Gergő Zoltán

 

Kép forrása: Wallhere

Írjon kommentet!