Blog

Advent és puskacső – hogyan várakozik a világ?

Advent van. A készület, a várakozás, az ébredés ideje. A közösségi médiában már most elszaporodtak a karácsonyfákat ábrázoló fotók, a plázákban pedig már hetek óta a Jingle-jingle válogatás szól. Ilyenkor egy hónapra még a hajléktalanokat is emberszámba vesszük, és mintha mindenki türelmesebb és elnézőbb lenne. Szép dolog és könnyen szerethető a karácsonyi vásár, a forralt bor terjedő illata, a hidegtől kipirult, kávézóban melegedő arcok, de mégis mit foghat fel advent lényegéből egy olyan ember, aki minden nap az életéért menekül egy olyan országban, ahol nem tartják túl sokra Jézus Krisztus születését?

Aki megfordult adventi szentmisén – akár vasárnap, akár rorátén – elgondolkozhatott, hogy mégis milyen lelkülettel képes megélni ezt a gyönyörű időszakot? Tavaly óta elmélyült-e a lelkem, vagy inkább sekélyesedett? Hogyan tudok várakozni?

Próbálom-e felfogni, mit jelenthetett a zsidóságnak több ezer évig várni a Megváltót? Minden nap azzal a reménnyel kelni, hogy “majd ma!”

Hogyan tudok én várakozni? Annyi mindenre várunk az életünkben: babára, esküvőre, de akár csak egy találkozón a másik félre, vagy egy rossz koncert végére. A várakozás időszaka mindig próbatétel, hisz könnyedén elvonja a figyelmem a jelenről és csak a jövőben élek-élnék már türelmetlenül, míg elmegy mellettem a most világa, amiből semmit sem érzékelek, semmit nem fedezek fel, és egyáltalán nem is tudatosodik bennem, a várakozást is valamiért, és nem csupán értelmetlenül teremtette az Isten.

Mit jelenthet a várakozás annak, aki tíz hónapja várja vissza gyilkos kezek közül a szerettét? Milyen lelkülettel élhetik meg ezt az időszakot azok az emberek, akik folyamatosan a saját szabadulásuk adventjében élnek? Milyen erős lélek kellhet ahhoz, hogy nap nap után készen legyenek találkozni szemtől szemben a Teremtő Istennel? Mit jelenthet a szentáldozásban való találkozás egy olyan térségben, ahol talán már hónapok óta nem járt pap, mert az előző atyát megkövezték?

Érdekes jelenség az ingerküszöbeink kettős mércéje. A nyugati világ képes megkönnyezni egy olyan videót, ahol egy közhelyesen “rosszarcú” ember átkísér a zebrán egy vak embert, míg az erőszak drámájára majdhogynem immúnis lett már a társadalmunk.

Az irgalmasság ilyen alapvető cselekedetei nem elvetendők, hisz ezek nélkül sehol nem tartanánk, és valóban örömteli, hogy efelé egyre nyitottabbnak tűnik a világ, de történnek szörnyűséges dolgok, melyekért az S4C oldala is hivatott szót emelni, és amelyekre – érthetetlen miért – olyan nehezen tudunk a világ békésebb felén odafigyelni.

Nagyon jó látni, ahogy az emberek figyelmessé válnak adventben, hogy olyanok is felkarolják a lábuknál fagyban kuporgó társaikat, akiknek egyébként ez nem bevett rutin.

Viszont, ha büszkék vagyunk széleskörű tudásunkra, lehetőségeinkre, és örömmel aratjuk nap mint nap a globalizáció gyümölcseit, ne csak azoknak juttassunk figyelmet, akik közvetlen közelünkben vannak. Ebben a tekintetben elgyengül a “mindenki a maga portáján…” érv, hisz pontosan tudjuk, egyes országokban Magyarország népességének többszöröse él súlyosan veszélyeztetett körülmények közt keresztény hite miatt. Vannak helyek, ahol nem csak őket vadásszák, de azokat is, akik odamennek rajtuk segíteni.

Van, akinek az a mindene, hogy az elmosott-szétlőtt-felégetett kunyhójához, új téglát kezd el égetni. Nekünk van hozzáférésünk nemzetközi segélyszervezetekhez, akik hathatósan tudják adományaink segítségét közvetíteni.

Varga Gergő Zoltán

 

Kép forrása: Pixels

 

Írjon kommentet!